A vándor

Volt egyszer, messze, óriás havasok közt, egy kis falucska. A hegyek elfogták elõle a Jóisten napját, s ami kevés szántóföldje volt, azon úgysem termett volna semmi, mert csupa szikla, kavics volt az egész. Nyomorúságos egy fészek volt.
A lakói csupán abból tengették életüket, amit az erdõ adott. Gombát szedtek, havasi epret, málnát. A felesleget egyszer egy évben bevitték a városba, a vásárba, és így került ki az árából a télire való ruha meg egyéb szükséges nekik.
Egy télen azonban szörnyû fergetegek jártak a havasok közt. A hógörgetegek az erdõt földestül lehántották néhol a hegyoldalakról, hogy csak a csupasz szikla maradt, és tavasz közepén is úgy csikorgott, mint egyebütt farsangkor.
A kis falu lakosai kétségbe voltak esve. A falu körül már a nyár közepéig letarolták az erdõt órajárásra. De senki sem gyûjtött még magának a téli ínségre.
Csüggedten, tétován õdöngtek a falu körül, az erdõben, és egymással marakodtak a kifosztott bokrokon, ahelyett hogy újabb helyekre iparkodtak volna.
Egy ilyen reménytelen, keserves nap reggelén, amikor éppen az erdõbe készültek, a falu végén egy idegent láttak meg közeledni.
A külseje ennek sem volt különb náluk. Csak olyan toprongyos gúnya díszelgett rajta, mint bármelyikükön. De már a falusiak szomorúságából, tunyaságából egy csöpp sem tetszett meg rajta.